A nátrium a sejteken kívüli fő pozitív töltésű ion és a vér ozmolalitásának legfőbb meghatározója. Koncentrációja nem az összes sótartalmat, hanem a szervezet víz- és sóegyensúlyát tükrözi, és nagyrészt a szomjúság, az antidiuretikus hormon és a vese szabályozza. Ezért a vízháztartás szabályozásáról, valamint az azt irányító mellékvese- és veserendszerről tanúskodik.
Ehhez a mutatóhoz még nincsenek eredmények.
Az emelkedett nátrium leggyakrabban nem sótöbbletet, hanem vízhiányt tükröz: elégtelen folyadékbevitelt, lázat, bőséges izzadást, hányást vagy hasmenést, illetve diabetes insipidust. Az alacsony nátrium leggyakrabban vízvisszatartást kísér: szív-, máj- vagy veseelégtelenséget, az antidiuretikus hormon nem megfelelő elválasztását, mellékvese-elégtelenséget és a diuretikumokkal végzett kezelést. A bármelyik irányba történő kifejezett eltolódás hat az agyra, ezért szorosan nyomon követik. Egyetlen határértékű eredmény ok az ismételt vizsgálatra és az orvossal való megbeszélésre.
A nagyon magas vérzsír-, fehérje- vagy glükózszint műtermékként csökkentheti a mért értéket, az infúzióban részesülő karból történő vérvétel pedig súlyosan torzítja. A diuretikumok, az ACE-gátlók és a dezmopresszin mind elmozdítják az eredményt, ahogyan a vérvétel napján fellépő hányás és hasmenés is. A nátriumot a káliummal és a kloriddal együtt, valamint a vesemarkerek és, ahol jelentősége van, a vér- vagy vizeletozmolalitás mellett értelmezik.
A referenciatartományok általános felnőtt értékek, és laboronként, módszerenként, életkor és nem szerint eltérhetnek. Tájékoztató jellegűek, nem diagnózis — az eredményeket beszélje meg orvosával.